Mi történik veled, ha traumát élsz át?
Azt mondják annak a traumának a feldolgozása ami téged ért a társad elvesztésével, az aktuális énképedet teszi próbára. Az aktuális énkép az, ahogyan önmagadra tekintesz a jelenben az eddigi életed és a jelenlgi trauma tapasztalatait alapul véve. Hogy hogyan dolgozható fel számodra a trauma, hogy hogyan lehet értelmet találni a szenvedésben? Erről szól egy terápia és ezt tudja nlhány gyakorlatias lépéssel elősegyteni az orpheus program.
Az emberi érzésekkel foglalkozó pszchológia egyik irányzata szertint, a szenvedés akkor nem hiábavaló, akkor talál benn egy érintett családtag értelmet, ha megváltozom a trauma élményétől, tanulni, „gazdagodni” tudok általa. A veszteésget követő első két évben az érintettek többsége sehogy sem érti hogyan is gazdagodhatna érzelmileg egyilyen méretű veszteségből, pedig az Orpheud program pntosan ezért jött létre, mert biztosan tudjuuk hogy a megfelelő útmutatással ez lehetséges, mindenkinek, különböző mértékben.
Ezt hívjuk ma poszttraumás fejlődésnek vagy poszttraumás növekedésnek. A szakemberek felismerték hogy a traumatikus tapasztalatok nem csupán negatív, de pozitív reakciókat is kiválthatnak idővel. Gondolj bele abba, hogy az eddigi leckékben is menyni olyan újdonságról halottál, ami másként sosem jutott volna el hozzád.
Egy társ elvesztése szélsőségesen negatív tapasztalat, szakítanod kell a renddel ait eddig apasztaltál, a valóság hirtelen egy rémisztő élmény lesz csak. Ezzenk az érzésnek esik áldozatul az énkép isk, amit a lecker elején említettünk.
A hanganyag ami ehhez a fejezethez tartozik, abban segít neked tisztán látni, hogyan károsíthatja a személyiséget a veszteség. A hanganyagban emlytésre kerül a pszichés veszteség, az elszogeteődés, az elidegenedés, a sebezhetőség. Fotnos hogy ezekről eleget tudj.
Hogyan történhetett ez meg velem? Hogyan találok vissza a régi életemhez? Ki vagyok én egyáltalán?
Hogyan kapcsolódik ez a személyes fejlődésedhez?
Tudtad hogy az emberi agy mindig értelmet keres az események mögött?
A fejlődéslélektani kutatásokat hozza fel bizonyítékul, amelyek igazolják, hogy azok a gyermekek, akiket súlyos traumák értek, nem erősebbek a társaiknál, hanem inkább sebezhetőbbé válnak.
De a felnőttkori szenvedés esetén sincs ez másként szerinte
Ugyanakkor van olyan elmélet is, amely szerint igenis létezik traumatikus növekedés!
A pozitív pszichológia szerint (amely az ép működést tanulmányozza előszeretettel, nem csak a patológiásat) a trauma pozitív és negatív hatást egyaránt gyakorolhat a szenvedőre, jellemzően mind a kettőt meg is teszi.
Szélsőséges esetben egy szerencsétlenség pszichiátriai zavarokhoz is vezethet, ugyanakkor a másik póluson ott a személyiségfejlődés lehetősége.
A szenvedő értelmet talál a tragédiában, erőt merít a túlélésből, új perspektívából szemléli önmagát, a kapcsolatait, és értékelni kezd olyan dolgokat, amelyeket korábban nem tudott.
A traumatikus események pozitív hatásának kutatása az 1990-es években indult. A kiindulópontot az a megfigyelés jelentette, hogy a traumákra nem egyformán reagálnak az emberek. Richard G. Tedeschi és Lawrence G. Calhoun kezdték el használni a „poszttraumás növekedés” fogalmát. Tedeschi szerint a traumatúlélők kilencven százalékára jellemző a poszttraumás növekedés valamilyen fajtája. Például az, hogy jobban megbecsülik az életet.
Mára a poszttraumás növekedésnek is nagy szakirodalma van, akárcsak az ellentétes fogalomnak, a poszttraumás stressz-zavarnak. A PTSD, amelyet gyakran háborús veteránok kapcsán emlegetnek – de korántsem csak őket érinti – egy traumatikus esemény után fellépő pszichés állapot, amely emlékbetörésekkel jár, kényszeres gondolatokkal, hangulatingadozással, agresszióval.
Ahogyan a PTSD sem múlik el „magától”, a poszttraumás növekedésért is tenni kell, nem következik be automatikusan. Mindkét esetben rendkívül fontos – mondják a tudósok – a támogató közeg, a trauma feldolgozáshoz nyújtott segítség.
Mi magyarázhatja a poszttraumás növekedést a pozitív pszichológia szerint?
Sokféle magyarázó modell létezik, olvasom Tanyi Zsuzsanna: A trauma pozitív hozadéka: A poszttraumás növekedés című tanulmányában. A közös gondolat bennük, hogy a szenvedésben megtapasztalható a saját erő, az ember rájön, hogy többet bír, mint amennyit hitt magáról.
Nőhet az önbizalma, felismerhet magában olyan képességeket, amelyeknek a létéről nem tudott.
Képessé válhat sokkal inkább a hála, az öröm megélésére.
Átalakulhat az értékrendje, felismerheti, mi az igazán fontos az életben, mi lényegtelen. Jellemzően fontosabbá válik egy trauma után a létezés, a szerettekhez, a transzcendens világhoz, a természethez fűződő kapcsolat.
Lehet, hogy valaki egy trauma hatására elhagyja a káros szokásokat, átalakítja az életmódját, jobban figyel önmagára és a környezetére.
Erősödhetnek benne fontos tulajdonságok, nőhet az empátiája, a türelme, az alkalmazkodóképessége.
Mi, emberek szeretünk hinni abban, hogy a világ, amelyben élünk kiszámítható, a sors igazságos. Egy trauma után ez már általában nem tartható elképzelés. A naivitás elvesztése után viszont épülhet egy reálisabb világkép, amely megkönnyíti a későbbiekben a nehézségek kezelését.
A poszttraumás növekedés modellje
Tedeschi és Calhoun szerint, amikor traumatikus élmény ér minket, az érzelmi stressz csökkentése érdekében állandóan az eseményeken töprengünk, ami jó esetben „kognitív újjáépüléshez” vezethet, egy újfajta sémához, amelynek mentén gondolkodunk a világról és a saját életünkről, így az újabb megrázkódtatásokkal szemben jóval ellenállóbbak leszünk.
Szó sincs szerintük arról, hogy ne okoznának sebeket a traumák, vagy arról, hogy a rossz érzéseket el kellene fojtani, de a poszttraumás növekedés hatására a traumát átélt személy képes továbblépni, új célokat kitűzni, a jövőjét tervezni.
Hogy mitől függ, poszttraumás-szindróma vagy poszttraumás növekedés következik be?
Nagyon fontos tényező ebben – mondják a szakemberek –, hogy a traumát megelőzően milyen volt az érintett személyisége.
Számíthatott-e a családja és barátai támogatására, vagy sem?
Hogyan reagált a környezet (együtt érzően, elzárkózóan vagy épp elutasítóan) az eseményekre, a „kibeszélés” lehetőségét megkapta-e? (Még az agyi neurokémiai folyamatokat is befolyásolja, kapunk-e segítséget a trauma feldolgozáshoz valakitől.)
Milyen egyéb nehézségek nyomasztják a trauma elszenvedőjét (pénztelenség, párkapcsolati zűrzavar, korábbi feldolgozatlan traumák…).
Talán összebékíthető a kétféle szemlélet?
Ha jobban belegondolunk, teljesen nem mond ellen a Shpancer-féle elméletnek (mely szerint a szenvedésből következő fejlődés illúzió) a pozitív pszichológia tanítása (miszerint a trauma után igenis pozitív irányba változhat a személyiség).
Véleményem szerint ugyanis mind a kettő arról beszél, igaz, más felhanggal, hogy nagyon lényeges eleme a trauma utáni életnek a narráció.
Az, ahogyan beszélünk a a fájdalomról. (És ha már itt tartunk, van-e kinek beszélni róla?)
Az, ahogyan kommentáljuk (magunkban és másoknak) az eseményeket, az érzéseinket.
Az, ahogyan gondolunk rájuk.
Shpancer azt mondja, illúzió azt hinni, erősebbé váltunk egy nagy pofontól.
De a másik tábor sem azt mondja, hogy a pofon tett minket erőssé, hanem inkább azt, hogy a pofont követő lépések.
Az, hogy fel tudtunk-e állni a földről, és miként.
Az, hogy nyújtott-e valaki segítő kezet felénk.
Az, hogy titkolnunk, netalántán szégyellnünk kellett-e a pofont vagy beszélhettünk róla, amikor szükségét éreztük.
Az, hogy úgy gondoltunk-e a pofonra a későbbiekben, mint értelmetlen és céltalan kínra, vagy mint egy fájdalmas élményre, amelynek volt tanulsága is, de legalább valamilyen építő hatása.
Talán nem is az a lényeg a mi traumaviselésünk szempontjából, melyik tudósnak van igaza: megerősít-e minket valójában a szenvedés vagy sem.
Hanem az, hogy mi mit gondolunk róla.