Mely érzésemet hogyan osszam meg a gyerekemmel és mikor?
Sajnos erre nem igazán van jó alkalom és mód, mert minden család és helyzet nagyon más ahhoz, hogy ebben egy jó útmutatás legyen adható. Éppen miatt ismerj meg egy magyar irót, aki nem volt idős, és akinek a gyerekei nem voltak nagyok, amikor elvesztítette a feleségét. Olvasd el ezzel kapcsolatban a gondolatait és azt figyeld meg, mikor és hogyan nyílt és ha nyílt akkor milyen élményei kerülnek előtérbe. Ha időd engedi a könyvét is elolvashatod, vagy kershetsz vele készült interjőkat az elmúlt 4 évből, hisz mindegyikben szóba kerül a felesége. A nyíltsága szokatlan, de ez egy író nyíltsága. Nem ilyennek kell lenned, de sokszor jelentős lendületet kölcsönöz az embernek az, ha olyan emberre talál aki pontosan ugyan abban a helyzetben van mint ő és ebben a megélései semmiben sem különbek pusztán azért, mert Magyarország/Európa egyik legjelentősebb regényírója.
Ne hessegesd el az ilyen ajánlókat a “Hol vagyok én ettől?” meggyőződés miatt. Közel vagy hozzá. Épp az a pláne az életben, hogy mind sokkal közelebb vagyunk egymáshoz (és egymás tapasztalataihoz) mint az a hétköznapokban feltűnik!
“Amikor odáig jutottam a Ne haragudj, véletlen volt című karanténnaplódban, ahol a feleséged haláláról írsz, rákerestem, hogy ez tényleg a valóság-e, vagy csak fikció, és egyetlen cikket találtam erről. Abban azt mondtad: „Ha igazi csapás ér, sokszor annyira megviseli az embert, hogy képtelen az érzelmi síkkal tárgyilagosan bánni. Márpedig ez az íráskor elengedhetetlen. (…) Így maradhatnak el olyan témák, amelyekhez nem tudok íróként hozzányúlni.” Ehhez képest ez a könyv pont erről az „igazi csapásról” szól.
Ahhoz, hogy valamiről írni tudj, el kell tudnod távolítani magadtól; tárgyszerűen kell tudnod szemlélni, kihelyezve magadból, de közben nem szakíthatod le a saját szívedről, mert attól dobog, hogy rád van kötve. Minden bizonnyal ez az irodalmi mű létrehozásának egyik ellentmondása. Ha túl nagy a lélektani sokk, olyan mértékben privát az érzelmi állapotod, hogy képtelen leszel erre a rálátásra. Nem arról van szó, hogy praktikusan ne tudna ilyenkor írni az ember, de amit ír, az mélységesen magánéleti jellegű lesz, és a szöveg legfeljebb az olvasói szánalomra, és nem az olvasói átélésre számíthat. Amikor valóban tudsz írni, a történet már nem csak a tiéd.”