Nevelési stílusok és alkalmazhatóságuk gyász idején
Európában a gyermeknevelésnek stabilak a hagyományai. Az ilyen hagyományok tartani tudják magukat 100 éven át is akár, mert olyan módszereket lehet kiolvasni belőlük, amiket minden ma élő generáció megtapasztalt, a működőképességük és az aktuális gyerekekre tett hatásuk ezért nem kérdéses. Az amerikai társadalom viszont más hatásoknak volt kitéve ugyanebben a 100 évben, ami miatt számukra a gyermeknevelés mai mintái a mieinktől eltérő tapasztalatokra épültek. Ők mindig rákényszerültek arra, hogy rugalmasabbak legyenek, nemcsak a kultúrális heterogenitás, hanem a konfliktusos társadalmi viszonyok miatt is.
Már a 60-as években akadémiai szintű kutatások folytak, a börtönviselt szülőtől származó, a katonacsaládokba születő vagy krónikusan beteg tertvérrel együtt felnövő, a többgenerációs háztartásban lakó, a dogmatikus vallási közösségekből hirtelen kikerülő vagy az eltérő bőrszínű szülőktől származó gyerekek nevelési-technikájára vonatkozóan. Több tanulmány született az ikrekről, a szivárvány családokról, a nemi erőszakból született vagy kiemelkedően tehetséges gyerekekről. Csupa hétköznapi élethelyzet amiben a gyemreknevelés alapszintű ismeretei nem elegendőek akkor, ha a gyerekeket érzelmileg rugalmas, a változásokhoz jól alkalmazodó, az identitásukban szilárd felnőttnek akarták nevelni.
A kutatások azért indultak főként, mert az érintett családok segítséget kértek, illetve segítség elfogadására kötelezték őket. A fejlődéspszichológiával foglalkozó kutatóközösség számára, a rendkívüli családi környezetre visszavezethető gyermekkori magatartási-helyzetek megértése alapvető.
Az amerikai attitűd követése tette lehetővé számunkra azt, hogy 2020-ban kifejleszthetjük a korai szülői haláleseti veszteségben érintett gyerekek nevelési-technikájának alapjait. Egyre kevesebb gyerek nől fel tipikusnak mondható családi környezetben. Szükség van arra, hogy szakmai közmegegyezésen alapuló és a szülői szerepfelfogás irányító elvét előtérben tartó gyakorlatok lássanak napvilágot, folytatva a 60-as évek óta folyó munkát.
A korai szülő veszteségben érintett gyerekek esetében az itt maradt szülő, a nagyszülőpárok és a nevelőszülő (ha van) látja el a nevelési feladatokat. Az elhunyt szülő szerepének kis része pótolható, és a nevelési modell részben ezt állítja előtérbe. Fontos viszont ezeknek a gyerekeknek az életében az emlékek módszeres őrzésének a szerepe. Nagyon kevés gyászoló család gondol arra, hogy megtanítsa a gyerekeket az elhunyt szülővel összefüggő emlékek rendszerezésére, és így egy olyan kapcsolat megőrzésére, ami a szülő életének a realitását mutatja be a gyerekeknek, nemcsak az ünnepi fotókat. Sok jó gyakorlat adott a családi történetmesélés fontossága kapcsán, a szülők szerelmi történetének leírásán át, a nagyszülők generációkon átívelő családtörténeti tudásáig.
A korai szülői veszteségben érintett gyerekek neveléstechnikájának napi szintű alkalmazása elsősorban az özvegy szülő feladata, de a bevett nevelési gyakorlattól eltérően, ebben az esetben a gyermek körüli felnőtt gondviselők is értő közvetítői lehetnek a nevelési-technikáknak, így megoszlik az erőforrás és a figyelem. Már most, a kutatások elején is több száz(!) olyan módszer áll rendelkezére, amit a programjainkban ősztől eléretővé teszünk az érintett családok számára. Ami igazán fontos az az, hogy a szülői szerepfelfogás ideális esetben (az ideális esettet nehezíti, hogy az ittmaradt szülő gyászol) kiegészül egy komplex új szemlélettel, ami figyelmet fordít arra, hogy a gyerek nélkülözi az elhunyt szülőt és ezzel együtt az ő személyét, emberi mintáit, a gyerek- és a család életében betöltött funkciót és gyakorlati szerepét. Valószínűleg minden család, aki korábban átélt hasonló veszteséget, valójában alkalmazott valamilyen új szabályrendszert a gyerekek nevelése során, ám ezek szabályok többnyire megkésve lesznek a napi rutin részei, nehéz fanntartani az alkalmazásukat mert nem leírt szabályok, nem épülnek módszeresen egymásra a nevelési gyakorlatok aszerint, ahogyan a gyerekek nőnek és nem veszik figyelembe a testvérpárok különböző igényeit sem többnyire. Ha a szülő tájékozott vagy hamar kér e téren segítséget és a fenti dolgok összehangolásában eredményes, akkor is sok feladata marad még: egyensúlyt kell teremteni a gyásztrauma érzemi feldolgozása, a szülői tekintély fenntartása és a családi rendszer felborulásának kezelése között.
A neveléstecnika ugyanúgy tudományos alapozású terület, mint minden más, amit a gyerekek életének vezetése során alkalmazható. Az viszont fontos, hogy ebben a tudományos, gyakolatias, tudatos szellemiségben, amelyben a módszerek kidolgozása folyik, milyen attitűdöt szánunk az egyedülálló szülőnek?
Az Orpheus és az Ízisz-programok 2015-ös tervezése volt az első mozzanat az alapítványunk életében, ami az érintett gyerekekről az érintett szülő felé mozdította el a figyelmet. A szülő felé, aki nemcsak gyászol, tehát a saját és a gyermekei traumafolyamatának is a része, de ezen kívül fenntartja a családi szervezési rutinokat, egészségben tartja magát és a gyerekeket, dolgozik és hárítja vagy fogadja a családtagok/ismerősök (ideális esetben) segítő szándékait. Ebben az élethelyzetben sürgető módon pluszban megjelenik az önképzés is az életében mint “elvárás”, hogy a gyerekek nevelésének ügye időszerűen alkalmazkodjon a történtekhez. Amikor az Orpheus és az Ízisz-programok alapjai elkészültek, ki akartuk tenni a már meglévő részeket néhány tesztnek, hogy tudjuk, olyan tudást építünk-e ami szélsőségesen nehéz élethelyzetekben is elsajátítható.
Így “vizsgázott” sikerrel mindez egy özvegy férfi időbeosztásában, egy a trauma hatására a gyerekeket ellátni képtelen szülő figyelmi kapacitásainak határán, a nagyszülők hiánya miatt teljesen egyedül boldoguló anya hétköznapjaiban, vagy olyan szülők tapasztalatai közt, akik anyagi tartalékok nélkül, egy idegen országban, kettőnél több gyerekkel vagy teljesen váratlanul néztek szembe a veszteségükkel.
A dolgokat, amiket a szülők a gyerekeik eredményes jövőjéért tesznek, az ösztön és tervezés határozza meg egyenlő mértékben.
Az Orpheus- és az Ízisz-programok a tervezés feladatát teljesen magukba olvasztják és igazából az önképzés erőfeszítésének egy jelentős részétől is megóvják a szülőt azzal, hogy apró élethelyzetekre lebontott megoldásokat szolgáltatnak, a gyerekek életkorához igazítva. Digitális eléréssel bárhol és bármikor, így idő és erőforrás szabadul fel a szülő életében. A dolgok, amiket a szülők a gyerekek kedvéért csinálnak, így leszűkülhetnek az ösztönre (egy időre), ami a napi rutinok működtetését és a törődést jelentik.